Minden reggelemet egy bögre kávéval indítok. A kávésbögrémen ez áll: 3. Suboticki polumaraton. És a rajtszámom: 600. A legkedvesebb mind közül. Nem csupán egy bögre, amiben finom, forró ital van, hanem benne van annak az évnek minden futása, küzdése, fájdalma és öröme, amikor lefutottam életem első félmaratonját. 

Nem tudom, hogy ez másoknál hogy működött, de amikor elkezdtem futni... jobban mondva futni tanulni, akkor úgy nagyjából halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy ez ténylegesen mit jelent.
Nem tudtam, hogy mi az a pace, hogy létezik külön sportóra, ami futóknak lett tervezve, hogy a versenyekre bárki nevezhet. Meséltem már erről a korábbi cikkemben, hogyan ismerkedtem meg a futók varázslatos világával. 

Először csak a heti egyszer 30 perc kardio edzésemet jelentette. Mindenféle különösebb cél nélkül. 
Majd szépen, lassan beszippantott.
Gyűltek a kilométerek és a nagy messzi távolban felsejlett az a bizonyos mérföldkő, a félmaraton gondolata.
2019 kora tavaszán láttam meg a szabadkai félmaraton versenykiírását. És bogarat ültetett a fülembe.

Szabadka gyönyörű, körbe futni élvezet lenne. A legnagyobb motiváció, hogy a szülővárosom. Micsoda gondolat. Az első félmaratonom a szülővárosomban. A születés másik metaforája. Megszületni mint futó, mint futó, aki lefutotta a félmaratont. Megszületni, mint félmaratonista.

Elhessegettem a gondolatot. Ugyan már. Márciusban még a 4 kilométerrel küzdöttem a téli visszaesés után, most meg a félmaratonon ábrándozok. Vicc. Ezt én sem gondolhattam komolyan.
De hát minden viccnek van valóság alapja, nem? És úgy esett, addig-addig duruzsolt a fülembe, annyiszor jött velem szembe az esemény a Facebookon, hogy végül kitűztem célnak. Hát legyen! Akkor legyen ez "A Cél".

Készültem. Sokat, de nem egyenletesen, nem terv szerint. Sokat hibáztam. Nem volt kerek, egész stratégiám. Voltak gondolataim magáról a versenyről, hogy milyen érzés lehet 21 kilométert lefutni. Olvastam arról, hogy milyen problémáim lehetnek, hogy a frissítéssel nagyon vigyáznom kell, hiszen forró napnak ígérkezik. Olvastam arról, hogy a ruha vagy a cipő kidörzsölhet, vízhólyagok, vérhólyagok nőhetnek rám. Arról is, hogy csak bejáratott futócipőt viseljek. Olvastam a holtpontról. De még nem volt tapasztalatom ezekről a dolgokról.

Azokon a napokon, amikor nem volt kedvem futni, vagy csak szimplán visszafordultam volna, akkor elképzeltem magamban, hogy milyen érzés lesz majd befutni a célba. Minden gondolatom a szabadkai félmaraton körül forgott. Ez motivált, hajtott előre.

Olvastam cikkeket, beszámolókat, könyveket azoktól a futóktól, akik már számos versenyen részt vettek. Azt tudtam, hogy mérföldkőnek kell lennie. Azt is tudtam, hogy nekem nagyon sokat jelent, hogy pont Szabadkán rendezik meg, és ott lesz az elsőm. Féltem attól, hogy ha valami gond adódik, és félbe kell hagynom, esetleg nem tudom teljesíteni, mert ez barátok közt is 21 kilométer.

A verseny végéhez közeledve- victory, már győzni fogunk.

Eljött szeptember 1. Meg volt a tervem, de nagyon izgultam. Tudtam, hogy amikor hazafelé megyünk, akkor én már nem leszek ugyanaz az ember. Akkorra az leszek, aki lefutotta az első félmaratonját. Olyan jóleső borzongás fogott el ettől. Alig bírtam megmaradni a bőrömben. 
Ilyen forró szeptember elsejét nem pipáltam még, úgyhogy félő volt, hogy a frissítéssel lesznek problémáim.
Gördülékenyen ment a nevezés, a rajtcsomag átvétel. A korzó már kora délelőtt le volt zárva, építették a kordonokat.

Megdobbant a szívem. Itt fogok futni. Ott lesz a cél. Ott fogok befutni. Ott lesz vége a félmaratonnak.
A rajtcsomagot imádtam, mert volt benne egy névre szóló, rajtszámmal ellátott bögre.Ha valami nagy feladat előtt állok, akkor csak a kezembe veszem és azt mondom magamnak: ha ezt le tudtam győzni, akkor bármit.
Izgultam. Egészen a rajtig. Rengeteg ember. A rajt kicsit később indult, ami fokozta a várakozásomat.
És eldördült a rajtpisztoly, ellódultak a futók, a nézők ünnepelték. Elkezdődött!

Teli vigyorral futottam le az első kilométereket. El sem hittem. Hát tényleg itt vagyok! Tudtam, hogy hamar rendeznem kell a gondolataimat, és nem szabad ész nélkül rohannom, mert akkor hamar elfüstölöm az energiámat. De nehéz volt ésszel tartani a tempót, amikor a szívem vitt volna tovább. 
Nem túlzás azt mondani, hogy nagyon jó volt a szervezés. Szinte 2 kilométerenként volt frissítő, ami kellett is a nagy melegben.
Csodálatos szecessziós épületek előtt futottunk el. Szabadka híres ezekről az épületekről. Köszöntöttem őket, mint régi ismerőst. Valahonnan régről ismertem őket. Nagyon régről, bentről a szívem mélyéből. Kicsi gyerek voltam, amikor ezeken az utcákon jártunk. Futottam azon az úton, ahol anyu tologatott babakocsiban. Elfutottam a templom előtt, ahol kereszteltek. A városháza előtt, ahol a szüleim esküdtek. Ez több volt nekem, mint egy szimpla város nézés. Bár már régen elköltöztünk, úgy éreztem, hogy újra hazataláltam.

Küzdöttem, meleg volt és el is vitt a lendület az elején. De menni kellett előre. Szereztem magamnak útközben két futópajtit. Hosszú futások alatt ez szokásommá vált, hogy "felszedek" valakit útközben. Ő lesz a futópajtim arra a versenyre. Együtt könnyebb. Múltak a kilométerek és közeledtem a végéhez. Két kört kellett futni ugyanazon az útvonalon.  A 19. kilométer körül már nagyon elfáradtam. Fájt a lábam, úgy éreztem, hogy egy lépéssel többet nem tudok megtenni. Szívem szerint lefeküdtem volna a puha fűbe. De nem lehetett. Túl kellett rajta lenni. Azt mondtam magamban, hogy nem lehetek akkora szerencsecsomag, hogy a végén adom fel. Nem! Menni kell előre. És mentem...
Közeledtem a végéhez. Gyerünk, még 1 km. Már halkan hallani lehetett a zenét, az ünneplést.

Még 500 méter. Egyre hangosabb lett a zene, közeledtem. Az utolsó szakaszban táncoltak a szurkolók és én táncolva futottam el mellettük. Akkor már nem volt megállás. Befordultam a sarkon.

Még 100 méter. Szívem szerint gyorsítottam volna, de jártányi erőm alig maradt. Átfutottam a célon.
A nyakamba akasztottak azt a gyönyörű, gyönyörű érmet. A párom nyakába borultam és sírtam. Megcsináltam. Félmaratonista lettem! Életem első félmaratonja!

Megcsináltam! - a háttérben futók fürdőznek a szökőkútban

Minden kilométer az enyém. Mindegyikért megküzdöttem. Remegtem a boldogságtól. Hát megcsináltam. Voltak pillanatok, amikor nem hittem benne, hogy be fogok érni. Amikor nem hittem, hogy ez a távoli cél egyszer valósággá válik. De legyőztem az akadályokat, és legyőztem önmagam.