Mit jelent az, hogy túlsúly?

Számos tankönyvi meghatározás van arra, hogy mit is értünk pontosan azon, ha valaki többlet súllyal rendelkezik. Különböző algoritmusokat, kalkulátorokat használhatunk, mint például a BMI (testtömeg index). Egy másik mutató lehet a haskörfogat mérése. Viszont a BMI nem számol a nagyobb tömegű izommal, így egy sportos, izmos embert minden gond nélkül a „túlsúlyos” kategóriába sorolhat tévesen. A haskörfogat mérése már azért is érdekes, mert más tartomány optimális az európai ember számára, és más az amerikaiak számára. Nyilván sejthetjük, hogy az utóbbi megengedőbb, és nagyobb haskörfogatot is elfogadhatónak tartja. Elmehetünk testzsírszázalék mérésre, viszont ez is nagyban függ a gép minőségétől. Így nem marad más, mint a jó öreg mérleg, centi és a tükör.

Viszont ezek a számok tényleg pontosan leírják azt az állapotot, amikor valaki sokkal több súlyt visel magán, mint amennyi számára, az egészsége szempontjából ideális lenne?

Van egy pillanat, amikortól már érzi magán az ember, hogy túlsúlyos. Érzi azt, hogy túl sok ez a súly a cipelésre, a mozgatásra. A test nem úgy viselkedik, ahogy elvárnánk tőle. Hiszen levegőért kapkodunk már a második emeleten, a buszra inkább már nem is futunk, mert ha sikerül is elérnünk, akkor fuldokolva, leizzadva ülünk le.

Amikor a test nem úgy működik, mint ahogy kellene… amikor már saját magunknak is útban vagyunk. Kényelmetlen a bőrünkben lenni, szorít a nadrág, kidörzsölődik a comb. Éppen ezért a nyári ruhát elfelejti az ember, viszont ekkor a hőségtől akar majd megőrülni, amit csak tetéz a plusz 20-30 kilogrammból adódó masszív fűtő-réteg. Amikor eljön a pillanat, hogy útban van a has a cipő bekötéséhez... De ha már lehajoltunk, akkor szétnézünk, hátha van még valami dolgunk odalent, nehogy újra le kelljen hajolni. Tehát amikor már ténylegesen akadályoz a mindennapos tevékenységekben. És ekkor az egészség romlásról még nem esett szó, amit jó esetben csak az évek múltával érzékelünk.

És nem esett szó arról sem, amit én gondolok egy mércének: túlsúly az, amikor már nem raksz ki egész alakos fotót a Facebookra. Szeretünk csinosnak, lenyűgözőnek, szexinek kinézni. Viszont a gyűrődő has, a hát-cici, a toka, a vastag boka sokat ront az összképen. Így inkább kiemeljük azt a pici részünket, amit még szívesen megmutatunk… ha nagyon muszáj. Egyszerűen nincs összhangban a magunkról alkotott kép azzal, aki a fotóról visszakacsint ránk. „Ez nem lehetek én!” gondoljuk mindannyiszor. És mivel nem lehetek én, hiszen nem így nézek ki, így bizonyára, nem is jó az a kép.

Nem szerettem, ha fotót csináltak rólam. Egyszerűen nem lehetett olyan képet készíteni, amin ne lett volna valami hiba. Mindenképpen elégedetlen voltam magammal. Természetesen ez kizárólag a fotós hibája volt… Nyilván. Bár szerencsétlen hozott anyagból dolgozott. Nem volt jó érzés azt látnom, hogy lám-lám, nem csak a gonosz ruhaboltok babrálnak ki velem az indokolatlanul kicsi méretű ruhákkal, de még a fotós is richtig úgy készít képet, hogy azon kövér legyek. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem velem van a hiba, hanem a ruhakészítők csinálják sokkal kisebbre a 38-as méretet, a fotós meg direkt csinál olyan képet, ahol kövérnek tűnök.

Vagy amikor végleg száműzöd a mérleget. Viszont van egy kis probléma: a nadrágokat nyárra el lehet dugni a szekrény aljába, viszont ősszel megmutatják a kegyetlen valóságot. Éppen ezért elkezdesz cicanadrágot hordani. Tudom jól. Az ember rettentően frappáns, amikor meg kell védenie magát a rideg valóságtól.

Viszont nem lehet a végletekig menekülni. Így vagy úgy, egyszer ki fog derülni, hogy gond van. Ha szerencsénk van, akkor éppen időben ahhoz, hogy a probléma ne tornyosuljon a fejünk fölé. Ellenben, ha nincs szerencsénk, mert sem magunk, sem a környezetünk nem világított rá arra, hogy akkora térfoglalásba kezdünk, mint a nagy Alföld, az egészségünk romlása intő jel lesz rá.

A nyugalmi pulzus és ezzel a vérnyomás emelkedik, az emésztés, felszívás romlik, keringési és érrendszeri problémáink alakulnak ki, anyagcserezavarok, cukorbetegség. Soroljam még? És mindemellett ott van az a mérhetetlen gyűlölet magunk iránt, amit nem enyhíthet senki.

Mindezek tükrében elmondható, hogy a túlsúly valójában nem egy szám, nem egy ruhaméret, hanem egy érzés, ami körülvesz és fojtogat. Kőkemény munka kell ahhoz, hogy kijelenthessük: jól érzem magam a bőrömben.

Forrás:

fotók - pexels.com