Csalhatatlanul itt a nyár. Benne van a levegőben, az olvadó fagyiban, a madárcsicsergésben, a szúnyogcsípésben. Kalandot ígér a végeérhetetlen nappal, és jobban hív a természet, mint eddig valaha. Fáj a szobában, a négy fal között ülni. Egyszerűen valahol mélyen, zsigeri szinten érzem: menni kell.

Gyerekkoromban nyaranta táborba mentem. Még alsó osztályos voltam, amikor egy nyáron részt vettem egy edzőtáborban. Akkoriban szertornáztam, bár nem volt egy kifejezett atléta alkatom. Teljes gyerekkoromat végig kísérte a kissé gömbvillám testfelépítésem, amivel meglehetősen viccesen néztem ki a gazellaalkatú sporttársak mellett. Igaz, sportkarrierem nem tartott sokáig, egy kisujjtöréssel és egy elbaltázott szaltóval vetettem véget neki. Ez annak a története, hogy hogyan nem lettem atléta.

Ezt az incidenst megelőzően mentem el az edzőtáborba.  Mondanám, hogy maga a tábor maradandó élmény volt, de a teljes igazság az, hogy egy-két momentum maradt meg belőle. És ezek még csak részben sem kapcsolódtak a sporthoz.

Az egyik ilyen emlékem az, hogy emeletes ágyakon voltunk elszállásolva. Hogy saját önfejű akaratom volt-e, vagy koromból adódóan nem volt választási lehetőségem, megnyertem az egyik emeleti ágyat. Rettentően keskeny pereme volt, így az embert épp a Szentlélek tartotta fent az ágyon egy hevesebb fordulat során. Így teljes joggal attól féltem, hogy a következő forgás során szépen leforgok a padlóra. Problémámat tetézte, hogy bár én nem estem le, ellenben a párnám katapultált. Szolgálati titok, de párna nélkül nem tudok aludni. Nem mertem lemászni az éjszaka közepén az ágyról, mert féltem, hogy felébreszteném a „nagyokat”, és akkor jajj nekem. Az már se nem rontott, se nem javított a helyzetemen, hogy mosdóba is kellett mennem. De hát amúgy sem mertem moccanni, nehogy zajt csapjak, így egy pokoli éjszakát tudtam magam mögött.

A másik emlékem, hogy elmentünk egy kisboltba vásárolni. És mit vesz a gyerek, ha van egy kis zsebpénze: hát édességet. Ez a 2000-es évek eleje volt, amikor még semmiféle EU-s szabályozás nem volt arra, hogy egy cukros vacak miféle színezőanyagokat, ízfokozókat, meg egyáltalán mennyi cukrot tartalmazhat. Minden volt, ami szem-szájnak ingere, rózsaszín, kék, sárga, és szivárvány színű, édes, ragadós, savanyú, pezsgő, szórható, rágható. Edzőbá’ jól felmérvén a helyzetet, hogy ha egy csapat alsós lányt ráenged erre az édességhalmazra, annak jó vége nem lesz, a következő szabályozást hozta: maximum 2 dolgot vehetünk. Kivéve – és ez volt a kiskapu-, ha veszünk egy csomag rágót, akkor választhatunk még valamit mellé. Őszintén szólva, nem tudom, hogy ez milyen marketingfogás volt, vagy egyáltalán milyen célt szolgált a rágó, abban biztos vagyok, hogy egyszerre annyi rágót nem adtak el a kisboltban, mint akkor.

Hogy miért jutottak eszembe ezek az emlékek? Újra edzőtáborba megyek! Immáron felnőttfejjel, de ugyanolyan lelkesedéssel és izgalommal, mint gyerekként. Bár ma már le merek mászni az emeletes ágyról, mégis van bennem egy egészséges félsz.

Az edzőtáborban azokkal az emberekkel fogok együtt sportolni 3 napon keresztül, akiket nagyjából 1 éve ismerek. 1 éve edzünk együtt virtuálisan, látjuk egymás fejlődését, botlásait. Izgalmas, hogy miként él bennünk egy kép egymásról.

Vajon megfelelek majd ennek a képnek, amit alkottam magamról? Elég ügyes leszek? Meg fogom tudni csinálni a gyakorlatokat? Tudom majd tartani a tempót?

Készülök rá, pont úgy, mint gyerekként. Listát írok már hetekkel előtte arról, hogy mit fogok vinni. Eltervezem, hogyan jutok oda. Ábrándozok róla, hogyan fog kinézni a szállás, mit fogunk csinálni, meg úgy egyáltalán, hogy viszonyulunk egymáshoz.

Nem mellesleg ez egy elég nagy motiváció arra, hogy felkészüljek fizikailag is. Fokozottan edzek, akár napi kétszer is. Nem szeretnék az lenni, aki félúton kiáll, mert nem bírja. Elvégre az edzősvideót bármikor le lehet stoppolni, vagy kiikszelni, ha nem bírom. De az edzőt csak nem lökhetem fel, hogy „bocs, de nekem ennyi elég volt”.

Szóval… én készülök. Vigyázz edzőtábor, mert jövök!