„Miért jársz futóversenyekre, ha tudod, hogy úgysem te fogsz nyerni?” tették fel ezt a kérdést minden futónak, aki valaha volt már futóversenyen és nem állt a dobogón.

Egy dobogós helyezés elcsípéséhez rengeteg munkára, időre, futásra és megfelelő körülményre van szükség. Persze, vannak azok az őstehetségek, akik a hatodik futásukat már 4 perces ezrekkel futják, de most nem róluk van szó. Beszéljünk csak az átlag futóról, aki hobbiból, terápiából, sportolásból, vagy csak úgy önmagáért fut. Hidd el, belőlük, belőlünk van több, nem az Istenadta tehetségekből.

Amint melegszik az idő, már ha nem jön közbe egy világjárvány, megindul a versenyszezon. Napjaink futója abban a piszkos nagy szerencsében részesül, hogy szinte mindegyik hétvégén futhatna versenyen, hiszen olyan sokat rendeznek. Így kedvére válogathat terep, szint, táj, város, táv szerint.

Adott egy rendezvény, ahova több száz ember csak azért gyűlik össze, hogy együtt izzadjanak a forróságban, miközben több kilométert futnak. Egy kívülállónak ez több, mint furcsa.

Adott a kérdés: miért nevez egy földi halandó futóversenyre?

A válaszom erre röviden annyi, hogy azért, mert imádjuk ezt.

Hosszabban viszont az, hogy ez egyfajta keretet ad a felkészülésünknek. Adott egy időpont, a verseny napja, amikorra szeretnénk a legjobbat kihozni magunkból. Ez vagy sikerül, vagy nem, minden esetre az edzéseinket eköré építjük fel. Kiválasztjuk a célversenyt: akár tempót, akár távot akarunk futni, onnantól kezdve minden egyes napon ezért dolgozunk.

A versenyen a hangulat mindig eszméletlen jó. Olyan mini fesztivál-féle, csak sör helyett iso és víz folyik. Na jó, a verseny után van, akinél a sör is. Van egy szpíker, aki többé-kevésbé próbálja koordinálni a verseny menetét, miközben üvölt a zene. Ott van az a sok ember, aki felszerelkezve várja a rajt kezdetét. Mindenkin ott virít a rajtszáma, ha van, akkor a verseny egyen-pólója. És érzed, hogy ez a sok ember ugyanazért van ott, amiért te: futni akar egy jót. A rajt előtt egy közös bemelegítés, az utolsó simítások a ruhán, cipőn. Több száz ember toporog a rajtban és … rajt! Elindul a tömeg egy lelkes, izzadó masszaként. Majd hosszú, vagy kevésbé hosszú küzdelem után beérsz a célba, mindenki tapsol, elkészül a célfotód, a nyakadba akasztják az érmet és úgy ünnepelnek, mintha megnyerted volna a New York maratont, pedig hetvenediknek értél be az 10 km-es versenyeden. De győztes vagy, mert végig csináltad, legyőzted önmagad, és ők veled együtt ünnepelnek.

Az idei első versenyem, így a covid-szünet után, a II. Vadkerti-tó Futóverseny és multisport nap. Több mint 500 fő indult ezen a forró napon. Bács-Kiskun megye lévén a terep zöme homok. Igazi, süppedős, égető, szétfolyó homok. Hiába minden igyekezet, bár a szervezők napokkal előtte locsolták a pályát, percek alatt száradt fel a víz. A problémát tetézte, hogy az út nagy része a tűző napon vezetett, így a leégés garantálva volt. A szervező mindent meg tett a megfelelő frissítés érdekében, hiszen 5 kilométer alatt (ami 1 kör volt) 3 frissítőpontot állított fel. Viszont 30 Celsius fok felett nincs az a frissítés, ami elég lenne. Esetleg, ha lajtos kocsi kísérné a versenyzőket, vagy egy vízágyú... Ennek hiányában a helyiek locsoltak minket locsolócsővel a kertjükből, amikor elfutottunk előttük. Ezúttal is hálásan köszönöm, mert az akkor életmentő volt. Az utolsó frissítőponton két fiú szorgosan töltögette a poharakat a városi kútról, aminek finom, hűs vize volt. Viszont mivel inkább beálltunk a kút alá megmosdani, lehűteni a fejünket, így a fiúk a második körtől már nem a poharakat töltögették, hanem minket öntöttek nyakon a kancsó vízzel.

Általában nem szeretem azokat a versenyeket, ahol ugyanazt a kört kell többször megtenni. Kifejezetten rossz érzéssel tölt el, hogy bár elvileg beértem a célba, mert látom a kaput, és át is futok a szőnyegen, de tovább kell mennem, és minden kezdődik elölről. Hozzátartozik ehhez a versenyhez, hogy nem voltam rá teljesen felkészülve. Nem adaptálódtam a meleghez, mivel kényelmi okokból a futásaimat estére időzítettem. Illetve a süppedős homokos terepviszonyokat is mindig kerültem, mert kifejezetten nem a kedvemre való. Így nem csoda, hogy a verseny felénél megfordult a fejemben, hogy fenébe az egésszel, én nem indulok újra a következő körömön, nekem egy bőven elég volt, kiállok. Végül felülemelkedtem a kételyeimen és tovább mentem. Nem volt egyszerű, de a végére már élvezni is tudtam. Így a versenyt hosszabb idővel, de cserébe csuromvizesen fejeztem be a teljes távval a hátam mögött.

Az első, amit tettem, miután a nyakamba akasztották az érmet, hogy lerúgtam a futócipőmet és derékig gázoltam a vízbe. Ember ennyire még nem örült a Vadkerti-tónak, mint akkor én. Megváltás volt a tó langyos vize a felhevült testemnek.

Végeredményben egy küzdelmes, de nagyon élvezetes napot tölthettem el, és már azt tervezgetem, hogy jövőre is nevezek.

Kép forrás: https://vira.hu