2020. máj 10.

Mit is sportoljak? - Az első 100 kilométerem

írta: Suggestina
Mit is sportoljak? - Az első 100 kilométerem

Hogyan tekertem le életem első 100 kilométerét?
Felültem a biciklire és elkezdtem hajtani...

Őszintén még nem igazán jutott el a tudatomig az, hogy biciklivel megtettem több, mint 100 kilométert. Valahogy nem tűnik olyan soknak, pedig még autóval is megsínyleném, ha ennyit kellene egyhelyben ülnöm.
Hogy mi kellett hozzá? Egy normálisabb bicikli. A városi biciklimmel nem valószínű, hogy valaha is megtettem volna hosszabb távot, mint a lakás és a kisbolt közötti távolság. Persze ez a bringa is messze nem olyan jó, mint egy országúti, ezért olyan borzalmasan nagy átlagsebességet nem várhatok el tőle és magamtól, de azért szépen csendesen el lehet vele csorogni.
Keresem a határaimat, és azt a pontot, amikor átlépem. Nagyon sokszor megtapasztaltam már, hogy az agy sokkal nagyobb gátló tényező, mint a test, fizikai állapot. Pedig úgy igazán a tűrőképességem határán nem voltam még. Volt már kellemetlen, fájdalmasabb tapasztalatom, de egyik sem volt olyan, amit ne lehetett volna végig csinálni.

Hogy mikor tenyerel a STOP gombra az agyunk? Mikor jön el az a pillanat, amikor ténylegesen elérjük a határt? Hogy lehet különbséget tenni?

Az nyilvánvaló, hogy az agyunk, még ha nem is kifejezetten arra játszunk, szereti biztonságban tudni a testet. Erre mind a vegetatív mind a szomatikus idegrendszert felhasználja. Az első pár kilométer megtétele nem kihívás.

A gondolataim tiszták voltak, élveztem a napsütést, a madarak csiripelését, lassan üzemi hőmérsékletűre melegedtek az izmaim. Teljesen rendben működött minden. Viszont valahol a nyolcvanadik kilométernél elpattant valami. Kezdtek olyan gondolataim támadni, hogy képtelen vagyok tovább tekerni a láncot, meg kell állnom, és ott kell maradnom. Az utolsó 30 kilométer legalább olyan hosszúnak tűnt, mint amit magam mögött tudtam. Satuféket nyomott az agyam, és képtelen voltam mozdulni. Ekkor hívtam fel azt az embert, aki mindig mögöttem áll, koordinálja az elmebeteg ötleteimet, segít a kivitelezésben, hogy valamennyire ésszerű maradjak.

-Mesélj valamit!
-Nem tudom, mit meséljek?
-Mindegy, csak beszélj hozzám.
-De nem tudok most mit mondani. Nincs semmi, nem történt semmi.
-Nem igaz, hogy mindig tudsz beszélni. Csak most nem!
-De tényleg nincs mit mondanom...
-Tök mindegy. Valamit mesélj. Kezdek kiborulni.
-Hol tartasz?
-Most érem el a 80. kilométert.
-Akkor mindjárt végzel.
-Nem, nem végzek mindjárt, hanem mindjárt kiborulok!
-Jó, nyugodj meg.
-Képtelen vagyok egy méterrel is tovább menni.
-De tovább tudsz jönni.
-Még nem értem el Öttömöst. És a vizem is elfogyott. Idióta voltam, nem vettem a benzinkúton. És itt nincs semmi! Érted? Semmi. Itt fogok megdögleni a semmi közepén!
-Dehogy fogsz. Ott lesz a benzinkút.
-Az rohadt messze van még. Mindegy. Mesélj valamit!
-Nem érted, hogy most nem tudok?! Nem jut eszembe semmi! Te meg követelőzöl, mintha kihallgatáson lennék, éppen csak a lámpa hiányzik az arcomból.
-Muszáj beszélned, mert leszállok a bicikliről és nem megyek tovább egy métert sem.
-Jó, kitalálok valamit. Láttad a híreket? Nekiment egy parkoló autónak a nagykörúton egy driftelő fazon.
-Hogy láttam volna, amikor már 4 órája a biciklin ülök... azt se tudom, hol vagyok? Hol a fenében vagyok?
-Jelzett az órád?
-Ja, most jelzett, hogy megtettem a 85. kilométert. Tényleg nem tudom, hogy hol vagyok, pedig ezt a részt minden másnap kétszer végig járom. Teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet. Talán a kanyar után ott lesz az a templom-szerű valami. Az a fele ennek az útnak, onnan még 17 kilométer.
-Akkor már tényleg mindjárt itthon leszel.
-Soha nem érek haza. Nem érzem a s*ggem. Szerintem már teljesen felvette az ülés alakját. Leszállok a bringáról és lesz egy horpadás a valagamban, aminek ülés alakja lesz... ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy én ennyit biciklizzek?
-Most erre ugye nem kell válaszolnom?!
-Biztosan nem én voltam!
-Nem, te biztosan nem. Neked soha nem jut olyan eszedbe, hogy az éjszaka közepén fusd le az első félmaratonod, hogy a 20-30 kilométeres biciklizések után te napi 60-70 kilométert teszel meg, és azután rögtön 100 felett. Neked ilyen soha, de soha nem jutna eszedbe. Jelszavaid: türelem és fokozatosság!
-Tudsz róla, hogy nem vagy vicces?
-Nem? Na mindegy, nem is annak szántam. Megint jelzett az órád?
-Igen, most könnyebben ment ez az 5 kilométer. Hátszelem van, kicsit bírtam pihenni.
-Mennyi lesz a vége?
-Ha jól számoltam, akkor meg lesz a 110 kilométer. Ha nem, akkor kiegészítem 110-re.
-Jól van. Akkor mindjárt eléred a benzinkutat.
-Igen, még ez a hosszú egyenes, utána egy bal kanyar és annak a vége a benzinkút.
-Esik?
-Nem, végig egy nagy fekete felhő nyomult utánam, de pont elkerültem. Kicsit félelmetes.
-Szerencséd volt.
-Reggel nem. Akkor nagyon eláztam. De most még száraz a ruhám. Soha nem lesz vége ennek a rohadt egyenesnek...

 

Természetesen az egyenesnek és magának az útnak és vége lett. Ahogy a kétségbeesésem jött, úgy múlt le.

Hogy mennyire voltam felkészületlen? Teljes mértékig. Senkinek sem javaslom ezeket a kamikáze akciókat. Viszont lassan kezdem már megszokni, hogy én így teljesítek egy-egy nagyobb mérföldkövet sportpályafutásom alatt. Ugyanilyen félkészületlen, hirtelen ötlettől vezérelt volt az első félmaratonom is. Viszont ez már egy más történet.

Slussz poén az egészben, hogy pár nappal az első 100 kilométerem után belefutottam egy cikkbe, ami azt taglalta, hogyan kell felkészülnie egy biciklisnek az első 100 kilométeres távjára. Ehhez linkeltek egy edzéstervet is. Ha jól emlékszem 16 hétre volt lebontva. Ebből nagyjából 13-at faragtam le.

Van ilyen...

 

 

Kép forrás : pexels.com

Szólj hozzá

sport edzés egészség magamról életmód bicikli mozgás szokások biciklizés egészséges életmód életmódváltás ki vagyok én napi rutin testéslélek