Az előző cikkben Lubics Szilvia ultrafutónő mesélt a futáshoz fűződő viszonyáról, gondolatairól. Beszámolt arról is, hogy mennyire váratlan számára az a nagy rajongás, ami övezi. Üzent a kezdő futóknak, mesélt arról a hibákról, amiket tipikusan elkövetnek az emberek.

Ma azokra a kérdésekre kapunk választ, amelyek egy-egy nagy távhoz, kedves futóemlékhez kapcsolódnak. Mesél a legnagyobb kihívásairól, jövőbeli terveiről.

2019-ben Az Ultra Gobira készült, ám az utolsó pillanatban, az indulás előtti napon a külföldi nevezőket kitiltották a versenyről. A teljes év kemény munkáját vágták ketté ezzel a lépéssel, de Szilvi nem tört meg, azonnal egy másik kihívást keresett.

Az Ultra Gobin nem indulhattál, de a bőröndöt, amit magaddal vittél volna, nem csomagoltad ki. Mit jelentett neked ez a bőrönd? Miért nem voltál hajlandó kicsomagolni?

- Eleve a bőröndöt összeállítani több hetembe került. Bepakoltam három héttel az indulás előtt. Körülbelül hússzor szedtem ki a teljes tartalmát és pakoltam vissza, csoportosítottam máshogy, vettem ki, tettem hozzá. Önellátó verseny lett volna, tehát amit vittél azt használtad egy hétig. Ki kellett találni, hogy ne legyen túl sok holmim, de minden nálam legyen, amire szükségem lesz. Ebben a bőröndben láttam azt az egy évet, amit a felkészüléssel töltöttem. Az edzéseket, a hypoxiás sátras gyakorlásokat, minden munkámat. Benne volt minden. Amikor összepakoltam, akkor úgy éreztem, hogy készen állok. Felszállok a repülőre, elindulok a versenyen és hallani fogom a befutó zenémet (a szerk.: lehetőség lett volna arra, hogy mindenki egyénileg válasszon ki egy zenét, amit a befutása pillanatában játszanak le. Szilvi sokszor hallgatta ezt a zenét a felkészülése során, képzeletben befutva a célba.). Érezni fogom, hogy ez iszonyú jó, hogy megtettem minden azért, hogy sikerüljön. Behunyt szemmel láttam az teljes utat, mind a 400 kilométert. A konyhám falán kint volt a teljes útvonal térképe. Ismertem minden egyes méterét. Tudtam, hogy melyik részen milyen lesz a talaj. Ebbe rengeteg minden volt. Nyilván nagyon rosszul érintett, de azért nem pusztultam abba bele, hogy nem mehetek ki.

De ott volt az a táska. Akkor most azt a rengeteg munkát, amit ebbe beleöltem, azt most csak úgy simán pakoljam ki? Erről szólt. Nem maradhatott így otthon. (a szerk.: Az Ultra Gobival egy napon rendezték meg a Bigfoot ultraversenyt. Az Ultra Gobi helyett ezen a versenyen vett részt.) Nyilván nem tudtam ugyanúgy teljesíteni egy teljesen más versenyen, mint amire előtte hónapokat, éveket készültem. Nyilván nem arra voltam felkészülve. Teljesen más kihívással, más nehézségekkel. Zömében ezért is volt az, hogy nem tudtam, hogy hol vagyok. (a szerk.: A Bigfoot-on hallucinációi voltak, és sokszor nem tudta, hogy hol van.) Nem tudtam rá felkészülni. Amíg a Gobit láttam magam előtt, tudtam, hogy ott mi lesz, a Bigfoot-ról lila gőzöm sem volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog ott történni. Csak azt tudtam, hogy nekem mennem kell. Nyilván máshogy sikerült volna, hogyha felkészülök rá, megismerem az utat, hogy mi vár rám. De jó volt ez így. Ennek így kellett lennie.

Futócipő a Bigfoot után

Az indulás előtti reggelen e-mailben értesítettek, hogy nem vehetsz részt az Ultra Gobin. Mennyi idő alatt találtad meg a Bigfoot versenyt a Gobi helyett?

- Pár óra alatt. Ebbe annyi segítségem volt, hogy amikor a Gobit lefújták, akkor azonnal alakult egy csoport a kizárt futókból. Mindenki kétségbe volt esve. Mindenki ugyanúgy érezte magát, mint én, hogy rendben van, nincs a Gobi, de akkor mi legyen? Mindenkiben az motoszkált, hogy valahova menni kell. Ajánlottak pár versenyt, de mind több hónappal később indult volna.  Nekem ez nem volt oké, nem felelt meg. Láttam, hogy van két cseh futó a csoportban, akiket ismertem. A felkészülésem során sokat leveleztünk, mert az egyik versenyző a korábbi években megcsinálta az Ultra Gobit, rengeteg tanácsot kaptam tőle. Ők jelezték, hogy mennek Amerikába, ezért gyorsan felkerestem őket. Kérdeztem tőlük, hogy mehetek-e. Azt mondták, hogy igen, csak el kell intézni, hogy valahogy nevezni tudjunk. Nyilván a nevezési időszak több hónappal korábban lezárult. Sőt a szervezőket sem tudtuk elérni, mert már a pályát készítették elő. Végül elértük őket, és engedélyezték a részvételt. Rohamtempóban zajlottak az események, sokat nem tudtam rajta gondolkozni.

Hány napod volt odaérni a versenyre?

- Az volt a szépsége, hogy pont ugyanaznap volt a rajt, mint a Gobié. Ez a szervezés egy pénteki nap volt, és a következő hét pénteken volt a rajt. Ha jól emlékszem kedden értünk az Egyesült Államokba, csütörtökön már az eligazításon vettünk részt.

Ha egyetlen egy versenyt emelhetnél ki, akkor melyik az a verseny, amelyik a legközelebb áll hozzád? Melyik verseny volt igazán nagy szerelem?

- Ezt borzasztóan nehéz megmondani, mert általában az, amelyikre éppen készülök. Olyankor az a legfontosabb, abban élek, arról szólnak a napjaim. Nyilván az a verseny, amelyik a legnagyobb jelentőséggel bír, az a Spartathlon. Van egy nagyon jó hangulata, rengeteg barát, akikkel csak ott találkoztam évekig. Nyilván nagyon sok kellemes élményem fűződik hozzá. Hazai versenyek közül az Ultrabalatont szeretem nagyon. Az ember nagyon sok helyre elmenne szíve szerint, de nagy versenyből nem fér be ilyen sok egy évbe. Az UB-n nem voltam egy jó ideje, mert sajnos nem fért bele a versenynaptáramba.

Legnagyobb hatással volt rám a 2018-as 4 Deserts Atacama ultramaraton. Maga a táj, az élmény, hogy egy héten keresztül kiszakítva a megszokott környezetemből kell futni, az nagyon nagy élmény volt.

 2014-ben a Spartathlon céljában

A Spartathlonon számos alkalommal indultál. Idén is látható a neved az indulók között. Ezek szerint az idei terveid között szerepel a Spartathlon teljesítése újra?

-Az utóbbi 2 évben nem vettem részt a Spartathlonon, mivel 2018-ban az Atacama sivatagban versenyeztem, 2019-ben az Ultra Gobira készültem, ezért nem fért bele a terveimbe. Sajnos az ember nem tud mindenhova elmenni, ahova szeretne. Az idei évben az év elejét aszfalton tervezem az eddigi évekkel ellentétben. Próbálok visszarázódni, hozzászokni az aszfalthoz, a tempóhoz. Terveim szerint nagyjából a felét aszfalton, felét terepen futnám az idei versenyeimnek.

A nevezésem meg van a Spartathlonra, mert még biztos kvalifikációm van, amit nem szeretnék elveszíteni. De még nem vagyok benne biztos, hogy el fogok indulni. Hagyok magamnak időt. Van még két nagyon nagy versenyem az idén. Ha a kettő közé befér, akkor indulok. Ha soknak érzem, akkor nem. Itt van az esély, és még van időm eldönteni.

Erről a két nagy versenyről elárulsz nekem valamit?

- Az egyik a Gobi sivatagban lesz. Remélem, hogy nem lesz valami nagy fennforgás az aktuális állapotok miatt. Ha nem tudok elidulni rajta, akkor úgy fogom érezni, hogy kitaszított a Gobi. A 4 Deserts sivatagok közül még a Gobi hiányzik, ott fogok indulni június végén.A másik egy 100 kilométeres aszfaltos ultra versenyem lesz március végén. Jelenleg ebben élek, ezért küzdök.

Ez a 100 kilométeres haza verseny lesz?

- Igen, végül úgy alakult a programom, hogy el tudok indulni az országos bajnokságon.

Bigfoot - a célba érkezés után pár perccel

Azt mondtad, hogy azok a célok jók, amik kicsit félelmetesek. Akkor ezek szerint ez az egyik kicsit félelmetes célod?

- Ez nagyon félelmetes. Ez a 100-as most nekem nagyon félelmetes. Mindig olyan célt tűzök ki, ami abban a pillanatban elég lehetetlennek tűnik. Tudom, hogy nagyon sokat kell érte melózni, hogy egyáltalán a rajthoz álljak. Tudom, hogy ez most így furcsán hangzik, mert nyilván nem az a kérdés, hogy le tudok-e futni 100 kilométert. Ez itt nem kérdés. A célom az, hogy a 2011-es egyéni csúcsom környéki időt fussak. Ez 9 éve volt. Azért a 9 év az sok. Az alatt öregedtem 9 évet, ha tetszik, ha nem. Ezért jelent ez ilyen nagy kihívást. Ebbe rengeteg munkát kell tenni. Lassan 3 és fél hónapja csinálom. Túlélem a heteket. Örülök vasárnap, hogy ez is meg volt, oké, jöhet a következő. Ez így most nagyon kemény.

Ha nem akarsz lemaradni a legújabb cikkekről, akkor kövess a Facebook oldalamon: https://www.facebook.com/suggestina/