Mersz nagyot álmodni? Milyen messzemenő céljaid vannak? Ki mersz lépni a komfortzónádból?

Talán még nem meséltem el neked, hogy miért is indult el a blog. Mi volt az a momentum, ami létrehozta.

Az edző, akinek a kis csapatát boldogítom már több, mint egy éve, minden év elején megkérdezi, hogy mik a céljaink az aktuális évre. Mit szeretnénk elérni, és azt hogyan akarjuk megvalósítani?

Amikor legelőször feltette nekem ezt a kérdést, akkor úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Mit szeretnék elérni a következő évben? Kérte, hogy csukjuk be a szemünket, és képzeljünk el valami brutálisan gyönyörűt. Szárnyaljon a fantáziánk, képzeljünk valami merészet, olyan merészet, ami már-már bizarr. Földhözragadt elmémnek ez kicsit sok volt. Néztem magam elé, és nem nagyon tudtam ezzel az egésszel mit kezdeni. Hogy bármit megtehetek? Az rendben van, de mégis mi az a bármi? Azt vártam, hogy mondjon valamit, hogy mire kell gondolnom. Ezelőtt tőlem senki nem kérdezte meg, hogy mi az a legmerészebb dolog, amit el tudok képzelni a következő évre. Nem mondta azután, hogy akkor készíts arról tervet, hogy hogy fogod ezt megvalósítani.

Tényleg nem tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni. Úgy nagyjából felírtam valamit. Leginkább arról szólt, hogy heti hányszor szeretnék majd edzeni. Illetve, hogy majd a vizsgák után futni szeretnék. Ezekben a tervekben semmi konkrétum nem szerepelt azzal kapcsolatban, hogy mikorra szeretném megvalósítani. Valljuk be, ezek azért nem is voltak olyan nagyon elrugaszkodott elgondolások. Jellemző volt rájuk a halogatás, hogy „majd ekkor, majd akkor”. Teljesen máshogy gondolkoztam még.

Néztem, hogy ebből mégis mi a rosseb fog kisülni, mert nem értettem. Gondoltam, hogy mond majd valami világmegváltót, hogy "na, gyerekek, így és így kell csinálni, így kell éli". De erről szó sem volt. Mindeközben nagyon tetszett a gondolkodásmódja, mert teljesen más szemszögből közelített meg dolgokat. Mintha egy prizmán keresztül láttam volna a világot. Szerettem volna így gondolkodni. Szerettem volna olyan bátornak lenni, mint ő, aki fogta magát, és a nyarat Balin töltötte. Kitalálta, és úgy alakította a körülményeket, hogy meg tudja valósítani. Az állam leesett. Nem voltam én ehhez szokva. Csináltam a dolgaimat, amiket csinálni kellett, de olyan egetrengető, világmegváltó terveim nem voltak. Persze, gondoltam én arra, hogy milyen jó lenne mondjuk a tengerparton élni, vagy eljutni teljesen idegen helyekre. De ez amolyan „jó lenne egyszer” dolog volt. Nem olyan, amit egyik napról a másikra gondolni mertem.

Az év elején megint eljött a célkitűzés ideje. Elővettem a régi naptáramat, hogy megnézzem, hogy mit írtam bele. Sajnálom, hogy akkor nem írtam végig, mert jó összehasonlítás lehetne a jelenlegi szokásaimmal. Akkor leírtam, hogy heti 3-4-szer szeretnék edzeni egy héten, valamint a futást is újrakezdeni. Lényegében ezek többszörösen teljesültek az év alatt, hiszen mára már minden nap edzek (vagy legalább mozgok valamit), és az ősz elejére lefutottam életem első félmaratonját.

Most már vártam a célkitűzést. Azonnal fel tudtam sorolni 5 célt, amire konkrét tervet készítettem. Határidőkkel és részfeladatokkal ellátva. Azok között a célok között szerepelt többek között ennek a blognak az elindítása is. Még aznap éjszaka belevágtam. Nem vártam már a másnapra. Elkezdtem az első lépéssel. A listán ott van még edzésekkel és futással kapcsolatos célkitűzések is. Valamint terv arra vonatkozóan, hogy mennyit szeretnék még fogyni. És egy merész ötlet egy olyan, számomra ismeretlen útról, amivel még csak most ismerkedek, de erről majd később.

Visszagondolva ez a legnagyobb ajándék, amit kaptam. Bátorságot az álmokhoz. Azt, hogy merjek álmodozni elképesztő dolgokról is. Ki tudja, lehet, hogy egyszer merem majd azt álmodni, hogy az egész nyaramat Balin töltöm.

A legnagyobb dolog, amit tanultam, hogyha van bátorságom álmodni, vannak céljaim, akkor azért kőkeményen kell dolgozni. Akkor is, amikor azt mondják rá, hogy ostobaság. Akkor is, ha saját magam miatt bizonytalanodok el benne, mert annyival másabb, mint amit eddig megszoktam és gondolni mertem. Elbizonytalanodok, de ha már kitűztem magamnak a célt, akkor mennem kell tovább. Nem véletlenül vágytam rá, nem ok nélkül való az, hogy ezért küzdeni akartam. Hosszú, kanyargós út lehet a végéig, de mindig csak egy lépéssel kell előrébb jutni. Azt biztosan állíthatom, hogy a sok munkának nem marad el a gyümölcse. És ki tudja, lehet, hogy maga az utazás izgalmasabb lesz, mint a célba érkezés.